Búcsú Vészi Jánostól

és az alfáktól is

Hetvenhat éves korában meghalt Vészi János. Szép eszme jelképe volt, amelytől vele együtt búcsúzunk.

1980-ban jelent meg az Alfa születik című könyve, melynek alcíme: A közoktatás és a közművelődés egysége. Az alfa sci-fi-t idéz, de algebrai megoldást is, „ahol nem téma az ismeretlen megjelölése”. E két reminiszcencia egyszerre utal az elképzelhető és reménylett, valamint a kiszámíthatóan lehetséges jövőre. A könyvben a történelmileg kialakult és egymástól távolodó, két magyar intézmény- és funkciórendszer, a közművelődés és a közoktatás ügyeiről van szó, és rajtuk túl, a háttérben mint szükségről és lehetőségről, a kultúra, a művelődés szerves fejlődésének újjászületéséről, valamint arról a társadalmi-politikai berendezkedésről, amely feltételként ehhez hozzárendelendő. Konkréten mindez egy új intézménytípusban, az ún. „többfunkciójú, komplex nevelési-művelődési intézmény” modelljében összpontosul, amelyet Vészi János – könyvének címében is – alfának nevez, s amely aztán hivatalosan az általános művelődési központ nevet (és az ÁMK rövidítést) kapta.

A többfunkciójú, komplex nevelési-művelődési intézmények kifejlesztésének gondolata három forrásból táplálkozott.

Valamikor az 1960-as évek végétől számíthatóan neves építőművészek egy csoportja (Szrogh György, Kiss István és mindenekelőtt Jeney Lajos) építészeti megfontolásokból s európai példák alapján sürgette a többféle közoktatási és többféle művelődési feladatot együttesen ellátó intézmények felépítését. Elméleti munkáikban nemcsak olyan építészeti programot hirdettek, amely nem külön-külön álmodja meg a korszerű iskolaépületet és a korszerű közművelődési központ épületét, hanem egyben társadalmilag, gazdaságilag és nem utolsósorban művelődéspolitikailag indokolható építészeti megoldásokat is kidolgoztak a településfejlesztési programok számára. Kapcsolódtak hozzájuk azok a közművelődési reformerek, akik a túlságosan megmerevedett és csökkenő hatékonyságú közművelődési intézményrendszer átalakításának lehetséges útjait keresve felismerték a közművelődési intézmények „tágításának”, differenciált és többdimenziójú működtetésének lehetőségét. Tagadván azt a művelődéspolitikát is, amely a tömegek művelődésének kibontakoztatását egyedül extenzív tömegprogramok szervezéseként tudta elképzelni. Ehelyett a művelődés intim, individuális és kisközösségi programjait, formáit s velük együtt a művelődés autonómiáját, szuverenitását és nemcsak befogadó, hanem alkotó jellegét kívánták erősíteni. A pedagógiai és andragógiai reformgondolkodás is perspektívát látott az építészeti és közművelődési megfontolásokban: kiutat a magyar oktatásügy hagyományosan „porosz utas” fejlődési determinációinak szorításából. Mégpedig úgy, hogy az intézményi komplexitás segítségével sikerül felbontani a nevelés-képzés intézményeinek hagyományosan zárt s zártságával az eleven élettől túlzottan eltávolodó kultúraközvetítő pedagógiáját, andragógiáját.

Átfogó tekintetű művelődéskutatóként ezt a három forrást Vészi János fogta össze egységes elméletté azzal az alfa-koncepcióval, amely kialakuló részleteivel a kezdetektől inspirálója, alkotója és résztvevője volt az 1970-es években már szellemi és gyakorlati mozgalommá kibontakozó, intézményeket alapító reformtörekvéseknek. Munkásságának dokumentumai 1973-tól folyamatosan láttak napvilágot, míg – némi politikai ellenállást és konzervatív szakmai gáncsot leküzdve – összefoglaló műve, az Alfa születik is megjelent. Az intézmény, amelyről szólt, többfunkciójú, komplex nevelési-művelődési intézményként, egybefoglalt szervezet keretei között óvodai, iskolai, közművelődési feladatokat teljesít, továbbá formális és nem formális felnőttképzési feladatokat. Ekként nevelési, oktatási centrum is, közkönyvtár is, művelődési ház is, testnevelési és sportlétesítmény is, szabadidőközpont is, sőt „vendéglátóipari egység” is, játszótér és klub is. Ilyen az összevonás alapsémája. Az egységes intézmény együttesen látja el a felnövekvő és a felnőtt nemzedékek nevelésének, képzésének, művelésének feladatait, céljaiban és tevékenységében egyszerre differenciáltan és integráltan. A permanens tanulás folyamatának – ma inkább élethosszig tartó tanulásként emlegetjük – jelentős területei koncentrálódnak általa egyetlen intézménytípusba, amely egyúttal az intézmény közvetlen társadalmi környezetének közösségi központja. És el van rejtve benne a jövőnek szóló, egyfajta iskolamodell, valamint a jövőnek szóló, egyfajta közművelődési intézménymodell, persze úgy, mint szervezettségük és tevékenységük közös keretbe foglalt integrációja. Mindazonáltal nem jelent kizárólagos megoldást. Az alfa-intézmény modellje kezdettől fogva elsősorban a kistelepülések, valamint a nagyobb települések, városok viszonylag kompakt települési egységei számára ajánlott. A kritérium az, hogy közvetlen társadalmi környezetében az intézmény térben és időben mindenkinek elérhető legyen, s vállalt feladataival át tudja fogni közvetlen társadalmi környezetét. (Egyáltalán: olyan intézménynek kell lennie, amelynek van – térben is és a működése által is – „megragadható”, közvetlen társadalmi környezete.)

Vészi János az alfa-modellben olyanná alakította a többfunkciójú, komplex nevelési-művelődési intézmény egyszerre differenciált és integrált feladatalkotási és működési rendjének elveit, valamint szervezeti etalonját, hogy minden egyes intézmény a maga hatókörében képessé válhasson „a bonyolult modernizációban szerencsétlenül széjjelszakadt művelődési folyamatok egységét”¹ újra létrehozni, hozzájárulván ezzel a kultúra, a művelődés reménybeli szerves fejlődéséhez. S ehhez a reményhez egy másik remény társult. A kifejtés logikája nem hagy kétséget az iránt, hogy az alfa-intézmények helyi művelődési integrációját sajátos társadalmi-politikai berendezkedés feltételei között kell elképzelnünk. A modell gondolatvilágában ugyanis az alfa-intézmények a helyi közösségek társadalmi életének s ebbe ágyazva, nevelési, oktatási, művelődési ügyeinek önszervező, autonóm szervezeteiként lehetnek csupán képesek arra, hogy komplex funkcióikat integráltan ellássák. A helyi közösségek nevelési, oktatási, művelődési igényeinek, szükségleteinek funkcionális rendben tartása nem megoldható fentről jövő, központi iniciatívákkal és többé-kevésbé uniformizált központi sémák alkalmazásával, de a helyi (bár választott) közigazgatási hatalom alárendeltségében sem. Az integráció – a tervezéstől a megvalósításig – olyan működést kíván, amely helyi környezetben a résztvevők által alakul ki, s mindenkinek egyenlő jogokat és esélyegyenlőséget biztosítva közvetlenül azoknak a gazdasági, társadalmi és politikai érdekeknek engedelmeskedik, azokat az értékeket közvetíti, amelyeknek a metszéspontjában áll, s amelyeket egyeztetnie, olykor békítenie, máskor konfliktusként kezelnie kell. Ilyenképpen az alfa-intézmények fenntartója nem lehet az állam: sem annak központi, kormányzati-államigazgatási hatalma, sem helyi közigazgatási hatalmai. A fenntartó a helyi közösség által megformált társadalmi szervezetek és kisközösségek, illetve az ott működő gazdálkodó intézmények együttese (amelynek – nem fölérendelt módon – tagja lehet a helyi közigazgatási apparátus is).² Az általuk, valamint a művelődési folyamatban részt vevők (a felhasználók, kliensek) által közvetlenül választott vezető testületek és vezető személyek közvetítésével ugyanígy a helyi közösség (és részközösségei) kezében van az alfa-intézmények igazgatása is. A helyi közösségek szuverén kulturális életének önszervezését és önigazgatását az alfa-intézmények valósítják meg. Vészi János nem kívánta a társadalmat intézményteleníteni, miként ugyanebben az időben Ivan Illich, hanem a társadalom intézményeit kívánta (valóban!) társadalmasítani.³

Az előbbiekre figyelve, nincs értelme tagadni, és nem kell Vészi János gondolataiba belemagyarázni sem, hogy az alfa-intézmények a közvetlen népképviseleti demokrácia nevelési, oktatási, művelődési intézményei. S ezért modellként – és megvalósuló intézményeinek eredeti fejlődési irányaként, céljaként, még inkább idegen testként – erős immunreakciót kiváltva voltak jelen az 1970-es és az 1980-as évek hatalmi, ideológiai, politikai és intézményi rendjében. Igaz, nem a néphatalom közvetlen demokráciájának általános politikai eszméjét képviselték, csupán egyfajta néphatalmi, közvetlen kulturális demokráciát hirdettek, bár az 1970-es, az 1980-as évekre méretezve belefoglalták ebbe a közvetlen demokrácia némi oktatás- és művelődéspolitikai igényét is.⁴

Ne feledjük, hogy a közvetlen népképviseleti demokrácia 1956 egyik eszmei vonulata volt, a gyakorlatban is megvalósuló, rövid életű hatalmi, politikai szervezetekkel. A mostanság már kevésbé népszerűsített Bill Lomax először 1976-ban angolul és Londonban (immár magyarul) megjelent könyvében olvashatjuk például azt, hogy 1956-ban „…Magyarországon társadalmi forradalom volt, amely nem arra törekedett, hogy a régi rendszert állítsa vissza, hanem arra, hogy egy radikálisan új társadalmi rendet teremtsen: olyat, amely demokratikusabb a kapitalista Nyugatnál és ugyanakkor szocialistább a kommunista Keletnél” (…) s amelytől „egyaránt viszolyogtak a liberálisok és a kommunisták”. A könyv magyar fordítója, Krassó György hozzáteszi, hogy „…a nép forradalma (…) szőröstül-bőröstül meg akart szabadulni a kommunizmus minden válfajától és egy olyan új, demokratikus, de a dolgozók önigazgatásán alapuló társadalmat próbált megteremteni, amelyre sem Nyugaton, sem Keleten nincsen példa”.⁵

Vészi János tudatosan vállalta 1956 eszméit, és alapozta rájuk az alfák koncepcióját. Életrajzához tartozik, életművének része, hogy 1956 októberében (majd 1990-től, amíg a lap létezhetett) Obersovszky Gyulával az Igazság című lapot szerkesztette, és élete legfontosabb tisztsége 1989-től a Nagy Imre Társaság ügyvezető elnöki posztja volt.

Hozzá kell tennünk (és nincs értelme tagadni), hogy az alfa-modell – és még inkább megvalósult intézményeinek eredeti fejlődési iránya, célja – ma sem illeszkedik a korszak hatalmi, ideológiai, politikai és intézményi rendjébe. Az alfa-modell idegen a merkantil és marketing berendezkedésű világ merkantil és marketing szemléletű nevelési, művelődési folyamataitól. Elég nehéz elképzelni a helyi közösségek szuverén kulturális életének népképviseleti önszervezését és önigazgatását piaci, üzleti alapon. Az egyéni és a közösségi tanulási, művelődési aspirációk demokratikus (egyenlő jogú és esélyegyenlítő) érdekérvényesítését bizarr dolog lenne az „adok-veszek”, a „ki mennyit tud fizetni érte” alkuinak piaci menetrendjével azonosítani. Igaz (bár a rendszert váltó politika önmagát 1956-tal legitimálta), rendszert váltó társadalmunk nem lett az a „radikálisan új társadalmi rend, amely demokratikusabb a kapitalista Nyugatnál és ugyanakkor szocialistább a kommunista Keletnél”, s demokráciánk nem lett „a dolgozók önigazgatásán alapuló”, közvetlen népképviseleti demokrácia. S mivel így történt, ma azt kell gondolnunk, hogy az alfa-modell és a megvalósítására törekvő egykori mozgalom a demokrácia méhen kívüli terhessége volt, és elvetélt a rendszerváltás idején. Felidézhetjük ugyanis, hogy egykor az alfa-modell a magyar társadalmi-politikai berendezkedés demokráciába való átvezetésének egyik oktatás- és művelődéspolitikai taktikájaként is működött abban a reményben, hogy a már akkor (az 1970-es és az 1980-as években) folyamatosan létrejövő intézményeit képessé lehet tenni arra, hogy a helyi közösségekben a szuverén társadalmi élet és az önszerveződés kulturális katalizátorai legyenek.

Persze azt történészek kutatják, hogy a közvetlen népképviseleti demokrácia eszmei vonulata és megvalósuló hatalmi, politikai szervezetei 1956-ban mekkora helyet foglaltak le maguknak az indítékok, a törekvések, valamint az események alakításának meglehetősen színes és konfliktusokat gerjesztő sokadalmában, és mekkora valóságos erőt képviseltek. Azon pedig társadalombölcselőknek kellene töprengeniük, hogy a rendszerint kegyetlen és véres forradalmak – mindig is (!) – netán szükségképpen teremtettek-e, teremtenek-e maguknak olyan sci-fi-természetű, világjobbító társadalmi-politikai eszményeket s reményeket, amelyek – a forradalmi győzelem esetén is (!) – szükségképpen túlmutattak, túlmutatnak a forradalmak valóságos lehetőségein. De bármire jussanak is a történelmi kutatások, bármire vezessenek is a bölcseleti töprengések, úgy látom, hogy a közvetlen néphatalmi demokrácia 1956-os magyarországi eszménye s reménye mindenképpen része lett a társadalmi-politikai jövőt kutató gondolkodásnak. És hozzá kapcsolódva, az alfa-modell része lehet a nevelés, a művelődés intézményi jövőjét kutató gondolkodásnak is. Az alfáktól mint megvalósuló intézményektől azonban búcsúznunk kell. Az általános művelődési központok (ÁMK) 1990 után sem váltak, nem válhattak alfa-típusú intézményekké. De azért többfunkciójú, komplex nevelési-művelődési intézmények maradtak. És talán – lehetőségként – őrzik még az alfa-eszményt és az alfává válás csíráit. Annál inkább, mert – bár nem a fenntartásukat és igazgatásukat alapvetően meghatározó rendben és nem a helyi közösségek közvetlen nevelési-művelődési önszervezését, önirányítását megvalósítani képes erőként – szervezetükben és működésükben kimutathatóan jelen vannak olyan megoldások, amilyeneket Vészi János könyve, az Alfa születik ajánlott.

Vészi János művelődéskutatói életműve ezért nem csupán a történelemé, hanem a jövőt kutató gondolkodásé is. És a jelené: beépült a növekvő létszámú, élő-működő, általános művelődési központba.