wadmin | 2009. jún. 17.

"Amíg kihullik az, ami hülyeség, és összejön az, ami érték, eltelik egy pár év"

- Schődl Líviával, a Fővárosi Pedagógiai Intézet Pszichológiai Központjának vezetőjével beszélget Sallai Éva -

Az iskolai mentálhigiéné nagyon összetett probléma. A társadalmi és a közoktatás-politikai változások egyre újabb feladatok elé állítják a pedagógusokat, akiknek ezek komoly pszichés terhelést is jelentenek. Schődl Lívia azokról a megközelítésekről, lehetőségekről, szolgáltatásokról - köztük a lelkisegély-vonalról - beszél, amelyek segíthetik a pedagógusokat lelki egészségük megőrzésében.

Önismeret a NAT-ban

- A pedagógusok - akik számára most követelményként ott van a NAT-ban, hogy a diákot el kell juttatniuk a helyes önismeretig - szoronganak, mert ezt valahogyan csinálniuk kell. Így majd lesz egy újabb tanóra, egy újabb intellektuális teljesítmény. Szerinted lehet-e önismeretet órán tanítani, vagy milyen más módon lehet? Mi ebben a pedagógus dolga?

- Nagy öröm, hogy a mentálhigiénében ekkora mozgolódás van, csak amíg itt kihullik az, ami hülyeség, és összejön az, ami érték, eltelik egy pár év. Az önismereti munkát nagyon paradox elképzelni tantárgyként, és amire az iskola vállalkozhat, az szerintem maximum az önismereti igény felkeltése. Számomra elképzelhetetlen, hogy ez tanórai keretben történjen. Ezt egészen más, nem az iskolára jellemző, föllazított, de egyébként jól megfogalmazott keretek között lehetne csinálni.

- Ez mit jelent?

- Hogy önkéntes legyen, ne pedig kötelező önismereti óra az iskolákban.

- De benne van a NAT-ban mint feladat, mint tartalom.

- Jó, hogy benne van a NAT-ban, de nem értek egyet avval, hogy kötelező és hogy tantárgyszerű, hagyományos tanórai. Az igényt csak úgy lehet fölkelteni az önismeret iránt, ha ez lehetőségként van adva. Ha állandóan szó van róla, a gyerek rá tud csodálkozni, rá tud hangolódni, aztán kedve lesz hozzá, majd megismeri, miként is működik egy ilyen foglalkozás. Akkor lesz majd igénye rá, és be lehet ebbe vonni. Ha beleképzelem magam abba a helyzetbe - mert emlékszem, hogy korábban is volt valami hasonló, csak másképpen hívták -, hogy az általános iskolában kihívunk egy gyereket az osztály elé, és beszélnünk kell arról, milyen a haja, a körme, ez borzasztó kínos. Néhány éve láttam olyan kísérleti programú osztályt, ahol ugyanezt csinálták: a pároknak meg kellett egymást nézniük, utána kiálltak, és elmondták a másikról, milyennek látják. Följöttek a saját gyerekkori élményeim, borsózott a hátam.

- Vannak pedagógusok, akik hozzád hasonlóan azt gondolják, hogy ezt így nem lehet csinálni. Erről nem beszélni kell, hanem természetes folyamatnak kellene lennie az iskolában, és arról kell szólnia, hogy vannak történések, abban megnyilvánulnak a tanárok, a diáktársak az adott diák viselkedésével kapcsolatban, és ebben benne van az, ami őt hozzásegíti ahhoz, hogy tisztábban lássa a teljesítményét, a viselkedésének a hatását stb.

- Igen, ez így elmondva szép, lehet vele azonosulni, csak nem tudom elképzelni ezt a gyakorlatban. Amikor az adaptációs iskolaotthont1 csináltuk, arra koncentráltunk, hogy mindig mindennek legyen meg a visszajelzése. Mindent beszéljünk, mindent értsünk meg azon a szinten, amelyen ez megérthető, lássunk rá arra, hogy mi miért történt. Ha két gyerek között konfliktus volt, vagy valami nem sikerült, valami másként működött, mint ahogy elképzeltük, akkor arról szólt a beszélgetés, hogy ez vajon miért volt így. Mi nem beszéltünk önismeretről vagy nem mondtuk így ki ezt, de minden arról szólt, hogy önmagunkat is és a másikat is értsük meg. Az ott élő sérült gyerekek hihetetlenül érzékenyek voltak, és nagyon rá lehetett hangolni őket arra, hogy a másik viselkedéséből nem feltétlenül következik az, hogy neki magára kell vennie a másik haragját, hiszen nem biztos, hogy az neki szól. Lehet, hogy az illetőnek csak rossz napja van. Ki tudták azt mondani - pedig mindegyikük sérült volt a maga módján -, hogy ma például Zolinak van nagyobb szüksége arra, hogy megértsük, és akkor a másik háttérben tudta tartani a saját problémáját, és nem robbant ki belőle valami, mert megértés volt bennük egymás iránt.

Nem tudom megmondani, hogy jól működne-e ez hivatalosan. Általános tapasztalatom, hogy ami kötelező, ami rendszerré vált, ott mindig van ellenállás. Amikor úgy kell valamit végrehajtani, mint valamilyen felülről irányított parancsot, az mindig kisiklik valahol.

- Talán az intellektuális fejlesztést eredményesebben tudjuk csinálni.

- Ami igazán nincs megoldva az iskolában, az az érzelmi nevelés. Az iskolában ugyanis értelmi nevelés van, ha egyáltalán nevelésről van szó, mert inkább oktatás zajlik. Jó, vannak benne nevelési elemek. Nem tudjuk kezelni a problémákat, mert azok nem értelmi eredetűek, hanem egészen más szinten szerveződnek és jönnek létre. Nem tudom, miért működik úgy a mi iskolarendszerünk, hogy abban nem kap szerepet az érzelmi nevelés. Jó lenne, ha nemcsak azt vennénk figyelembe, hogy egy gyereknek agya van, hanem hogy van teste és vannak érzelmei, vannak indulatai, érzései, és ezeknek is fejlődniük kell, ezeknek is nevelődniük kell. Végül is a családi szocializáció dolga lenne az ösztönfejlődés kezelése és az érzelmi nevelés, de az iskola sem tehet úgy, mintha nem lennének az embernek ösztönei és érzései. A gyereket segíteni kellene abban, hogy ösztöntörekvéseit, indulatait megértse és saját szintjén kezelni tudja. De csak akkor tudom ebben segíteni, ha minderre önmagamban is rálátok és tudom magamban kezelni.

Fontos lenne a pedagógusoknak megtanítanunk, hogyan működik ez az egész, hogyan függ össze mindez az értelemmel. Az értelem egy kis rész, mégis ezt preferáljuk. Azért van ennyi önértékelési zavar a gyerekekben, meg a pedagógusokban is, mert mindig csak arra gondoltunk, hogy okosnak kell lenni, jól kell teljesíteni, logikus módon kell gondolkodni, észre kell venni a formális logikai összefüggéseket. Mindig ez volt a cél. Az emberek többségének ettől kisebbségi érzése van, meg mindenféle önértékelési problémája, mert ha az intellektuális teljesítménye nem jó, nincs helyette más, ami érték lenne, nem tud másban vigasztalódni. Nem vagyok jó a logika, de jó vagyok a szociális képességek terén, például kapcsolatteremtésben, segítőkészségben, ügyintézésben stb. Nem is tudatosulhat, mert ez utóbbit egyáltalán nem mutatjuk meg mint értéket. Az érzelmi neveléssel ezt ki lehetne egyenlíteni, és értékként lehetne kezelni sok-sok olyan dolgot, amit eddig nem kezeltünk annak. És akkor a gyerekek nem olyan sorrendet állítanának fel magukban, hogy az első érték az okosság, és utána nincs is más. Esetleg még az ügyesség, de az már sokkal kevésbé érték, mint az, hogy jól tanul. Az összes többi nem igazán fontos. Valószínűleg ez is hozzájárul ahhoz a "nemzeti tulajdonságunkhoz", hogy lebecsüljük magunkat. Ez a pedagógusokra is jellemző, és rengeteg gyerek is kifejezetten kóros szintű önbizalmi és önértékelési problémával küzd. Ennek a kompenzálása mindenféle viselkedési zavar, mert kell a siker, kell az elismerés, a nélkül nem lehet élni, a nélkül nincs egészséges személyiségfejlődés. Persze nagyon korszerű, hogy belevesszük a NAT-ba az önismeretet, de ha ezt tantárgyként tanítjuk, akkor nem éri el a célját.

- A pedagógus, akinek azt mondják, hogy a NAT kötelező, megint odajut, hogy valami olyasmit várnak el tőle, amiről nem tudja, hogyan kellene csinálnia. Ezért vagyok kíváncsi arra, hogy hol lehet elindulni. Azt hallottam ki abból, amit mondtál, hogy valamiféle többlettudásra lenne szüksége a pedagógusnak az érzelmi, önismereti fejlesztés érdekében.

- Nem is annyira tudásra gondolok. Kell egy kis fejlődéslélektan, egy kis személyiséglélektan, de inkább csak ismeretterjesztő szinten. Jó, ha tudja a pedagógus, hogy léteznek személyiségtípusok, de a személyiségfejlődésnek egyéni útja van, és az nem úgy van, hogy ha elmondtunk valakinek valamilyen viselkedési szabályt, akkor már el is várhatom, hogy tudja és alkalmazza is. Kb. ilyen szinten kellenek az ismeretek. Inkább azt mondom, hogy igazi szemléletváltás kellene, hogy ne csak egy oldalról nézzük a dolgot, hanem picit fordítsunk az optikánkon, és akkor másképp fog összeállni a kaleidoszkóp. Mást fogunk benne látni, más lesz fontos, más emelkedik ki. Szemléletváltás kellene, de fontosnak tartom, hogy néhány tárgyi ismeret is belekerüljön.

A saját élmények szerepe

- Ez hogyan történjen? A szemléletváltozásnak egyik eleme lehet, hogy új információt kap a pedagógus, de elegendő ez?

- Én a saját élményben hiszek, és ezt nagyon komolyan is veszem. Amikor csoportokkal dolgozom, mindig csak olyan módszereket alkalmazok, amelyeket én már magamon kipróbáltam. Talán ez lenne a szemléletváltás egyik sarkalatos pontja. Ha felkínálnánk a pedagógusnak a lehetőséget, hogy ki lehet próbálni, meg lehet nézni, belemehet olyan helyzetekbe, ahol benne, vele, általa történik valami. Legyen kínálat különféle szintű és módszerű önismereti és személyiségfejlesztő munkára, hogy beleengedje magát bizonyos szituációkba, átéljen bizonyos helyzeteket a maga egyéni tempójában, és rácsodálkozhat a másik emberre is. Ehhez nem kell nagyon-nagyon mély önismereti munkába belekerülni, csak egyszerűen megérintődni egy kis tréning által. Megérezni, hogy itt valami más történik. Ha valaki ezen átment, szinte nem tud szabadulni az élmény hatásától, és keresi a lehetőségeket, hogy továbbmenjen ezen az úton. Ezekután mindenkiben fölmerül a kérdés, hogyan lehet a gyerekekkel másként dolgozni, és ha valaki egyszer maga átélte, akkor meg tudja oldani. Nem biztos, hogy másnak kell megmondania, hogyan, nem biztos, hogy ki kell találni, és ki kell dolgozni erre tanterveket. Olyan hihetetlenül kreatívak tudnak lenni a pedagógusok. Ha megfelelő ismereteket, élményeket szerezhetnek, ők maguk ki tudják találni, mit csináljanak. Csak tudatosítani kell, hogy arra vigyázzon, hogy csak olyat csináljon, aminek ki tudja számítani a hatását, az előnyét, a hátrányát. Fontos, hogy meg tudja tartani a határokat, és odáig menjen el, ameddig valóban el tud menni. Ha megtapasztalta, hogy neki mi a kompetenciája, hol vannak a határai, akkor nem fogja megsérteni a másikét sem, és a másik az ő mintájából tud tanulni.

A nevelésben magának a mintának nagyobb szerepe van, mint ahogyan gondoljuk. Az, hogy például a tanárok milyen pedagógusmintákat hordoznak, erősen befolyásolja a viselkedésüket bizonyos helyzetekben. A legutolsó csoportomban is elmondta egy pedagógus, milyen szörnyű, amikor tudja, hogy valamit rosszul csinál. Amikor látja a gyerekek szemén, hogy félnek, amikor ordítozik, és eszébe jut, hogy ő is félt, amikor annak idején vele így ordítoztak. Mégsem tudja magát leállítani, nem tud kilépni ebből a helyzetből, nem tud mit tenni. Eljutott addig a felismerésig, hogy olyan mély az a minta, ami benne él, hogy kritikus helyzetben hiába határozza el, hogy másképpen fogja csinálni, hiába "viselkedik". Elmesélt egy csomó olyan helyzetet, amelyben tudta kontrollálni magát, és mégis eljön egy pont, amikor mindent elfelejt, amit tanult, vagy amit elhatározott, és érvényesül ez a minta.

Alice Miller jut eszembe a fekete pedagógiával. Eszerint, amilyen sérelmet átéltünk kiszolgáltatottként, gyerekként egy autoriter, mindenképpen fölöttünk lévő embernek, például szülőnek a jóvoltából, az - ha nem tudtuk földolgozni, és el kellett fojtanunk - mindenképpen utat keres. Ezért is nagyon fontos, hogy ha nevelni akarok valakit, vagy ha nem tetszik nekem a viselkedése, vagy az a pillanatnyi probléma, amellyel szembe kell néznem, akkor mindenekelőtt vizsgáljam meg magamban, hogy bennem hol van ez a probléma, és én hol tartok ezzel magamban. Mert az ember azokat a helyzeteket nem tudja kezelni a gyerekekkel vagy másokkal, amelyek őbenne a gyerekkorából eredően megoldatlanok. Az egésznek intrapszichés szinten kell előbb megoldódnia és utána interperszonálisan is tudom majd kezelni.

A pedagógusképzésben lenne igazán szerepe az önismereti munkának. Ha először a pedagógusképzésbe meg a továbbképzésbe visszük bele, akkor lehet arról álmodni, hogy ez majd a gyerekekkel való viszonyban megtérül. Az lenne a jó, ha tudnánk úgy nevelni a gyerekeket, hogy legyen rálátásuk a saját fejlődésükre, a kapcsolataikra. De ehhez előbb nekünk kell olyanoknak lennünk, hogy úgy tudjunk nevelni. Először erre kellene figyelnünk.

Amikor már viszonylag jóban vagyok egy-egy pedagógussal, meg szoktam kérdezni, hogy mit gondol, mit tudna elviselni egy gyerektől. Ha egy gyerek éppen valamiért utálja, vagy nagyon haragszik rá, mit kezdhet ezzel az érzésével a gyerek? Ilyenkor döbbent arcokat látok, mert nem is gondolunk arra, hogy minket utálhatnak.

- Mi azt gondoljuk, hogy ha nem szabad, nem illik utálni a tanárt, akkor nem is utálja senki.

- Pontosan ezek azok a hamis dolgok, hamis eljárások, amik miatt el kell fojtani az érzéseket. Ezekből lesz később igazi bosszú meg igazi gyűlölet, meg a kóros érzések.

Az érzelmek vállalása

- Jó lenne, ha akkor rögtön kimondhatná a diák azt, amit érez. Azt is meg szoktam kérdezni, hogy a pedagógus mit bír el. Nem mindenki bírja el a teljes őszinteséget. Ki lehet próbálni, hogy a pedagógus azt mondja a gyerekeknek, ha rossz érzéseitek vannak velem szemben, akkor azt ki lehet mondani, ennek ezek a szabályai. Meg lehet tanítani a gyereket arra, hogy mit kezdjen magával, ha haragszik, ha dühös. Lehet, hogy legszívesebben belém rúgna, de akkor azt mondom, hogy nem lehet belém rúgni, mert ez nyílt agresszió lenne, és azt nem tudom elfogadni. Megmondom, hogy mit nem lehet, de megmondom, hogy mit lehet. Idejöhetsz és megmondhatod, hogy "én most nagyon haragszom". Amikor ez kimondható, akkor abból a feszültségből már lejött valami. Ha még utána meg is beszéljük, hogy mi esett neked ennyire rosszul, én mit éreztem akkor, amikor te rendetlenkedtél, akkor a feszültség, a konfliktus feloldható.

Mi az adaptációs iskolaotthonban így próbáltuk kezelni a sérült gyerekeket is, ami azért volt borzasztó nehéz, mert ott a nyílt agresszió mindennapos volt. Az volt a vezérfonal, hogy az agresszióra nem lehet agresszióval válaszolni, tehát erőszakmentessé kell tenni a nevelést akkor is, ha a gyerekben hatalmas agresszivitás dúl. De azt meg kell akadályozni, hogy valami sérülés történjen. A személyi sérüléseket is nehéz volt megakadályozni, de az ablakbetöréseket nem is lehetett. Amikor ilyen igazi nehéz helyzetekbe kerültünk, és muszáj volt - ezt nem nevezném erőszaknak - a fizikai kontaktusnak az erejével hatni, amikor úgy kellett megfogni a gyerek kezét, hogy abban ne csak az erőt érezze (persze az erőt is éreznie kell), hanem azt, hogy ebben itt megkapaszkodhat. Akkor le is lehet állítani.

Nagy élményem volt, amikor egy igazi örvénybe került agressziót is le tudtam állítani. A gyerek hatalmas volt, ott volt már a terített asztalon a paradicsomleves, ő bejött, nagyon rossz állapotban volt, és a hatalmas lábát fölvágva lesodorta a paradicsomlevest az asztalról. Félelmetes volt, számomra is. Láttam a szemét, és láttam, hogy szinte nincs is magánál. Akkor megfogtam a csuklóját, nem különösebb erővel, s ő rögtön engedett és jött velem. Pedig már kezdődött nála a teljes koordinálatlan mozgás és üvöltés, abba a helyzetbe kezdtem kerülni, amikor nem lát, nem hall, aki útjában van, azt elsodorja, rombol. Számomra is elemi élmény volt, hogy még ebben a stádiumban is hatni tud a megfelelő kommunikáció. S ha még ilyen helyzetben is van ereje, egy sokkal kevésbé végletesben hogyne lenne?

Azt hiszem, mindenki pontosan tudja, aki a saját gyerekével kipróbálta, hogy amikor a gyerek iszonyú dühös valamiért, és ki tudja mondani, hogy "gyűlöllek", "utállak", "hülye vagy", akkor ezt utána meg lehet beszélni, és nem fordul elő harmadszor, negyedszer. Úgy lehet az egésznek az elejét venni, hogy én egyszer-kétszer nemcsak megengedem, el is fogadom. Nem kell attól félni, hogy erre rászokik, hanem pontosan azt lehet várni tőle, hogy megtalálja a módját annak, hogy kifejezze a negatív érzéseit, mégpedig úgy, hogy én se sérüljek meg tőle. Mert az egész akkor romlik el, amikor eltiltom, megbüntetem, a látszatát is el akarom kerülni annak, hogy létezhet negatív indulat. Akkor utálni fog, mert ezt egyszerűen nem lehet tolerálni.

- Az egyik helyzetgyakorlatunkban az egyetemen azt mondja egy diák a tanárának, hogy "Meg tudná nekem mondani, hogy miért kapok ilyen szar jegyeket?" A hallgatók szerint egy gyerek így nem beszélhet a tanárával, teljesen elképzelhetetlennek tartják, hogy ők erre ne büntetéssel reagáljanak abbéli félelmük miatt, hogy oda a tekintélyük, és a következő napon már mindenki ezt fogja nekik mondani.

- Jogos is lehet ez a félelem, mert a nem megengedő légkörben nevelt gyerek, ha engedékenységet tapasztal, akkor vérszemet kap, és kipróbálja, meddig lehet elmenni. Ha nekem nincs vele megalapozott kapcsolatom, akkor elsodorhat az egész, akkor jogosan félek attól, hogy nem tudom kezelni a helyzetet. Itt azt kell mérlegelni, hogy mit akarok igazán a gyerekkel elérni. Ha hosszú távú viszonyban akarok vele maradni, akkor igenis lehet beszélni ezekről. Nem engem sért a "miért kapok szar jegyeket" kérdés. Tréning dolga is, hogy a pedagógus tudja, mit vegyen magára, és mit kezeljen úgy, hogy az nem az ő személyes problémája. Ha vissza tudok jelezni a gyereknek, ha tudok valami olyasmit mondani például, hogy "ugye te nem érted, hogy ezek a jegyek miért rosszak", egyeseknél már ezzel is megoldottam a kérdést. De lehet olyan eset, hogy valaki valóban provokálni akart, akkor egy másik mondattal ki tudom belőle oltani ezt a provokációs indulatot, mert látja, hogy nincs értelme. Miért szokott egy gyerek provokálni? Mert meg akarja tudni, meddig mehet el. Meg akarja tudni, hogy elfogadom-e, szeretem-e, hogyan fogok reagálni, hol vannak az én határaim. Mindig vissza lehet kérdezni például így: "Vajon miért használtad most ezt a szót?". S ha én nem büntetem, noha erre van beállítódva, az számára mindenképpen meghökkentő reakció. Akkor megáll, rám csodálkozik, belátja, hogy nincs erre szükség.

- Nem gondolod, hogy a képzésben és a továbbképzésben ezt a szemléletet kellene erősíteni?

- De igen, és azt is gondolom, hogy mindaz, amivel mi foglalkozunk pedagógus mentálhigiéné címen, az önismereti, személyiségfejlesztő, konfliktusmegoldó csoporttal, az ezt a célt szolgálja. A legújabb dolog, a pedagógus segélyvonal,2 amit most létrehoztunk. Itt is csodálatos pedagógusokkal találkoztam, és csodálatos embereket tudtunk fölkészíteni erre a munkára. De az ő tapasztalataik is azt bizonyítják, hogy nagyon új még ez a szemlélet. A saját iskolájában mindenki valamiféle feszültséggel és konfliktussal éli meg, hogy mást és máshogyan szeretne csinálni, mint ami megszokott.

A pedagógus alkalmassága

- Sokszor beszélünk csoportokról. Egyedül nem lehet fejlődni ezen a területen?

- Különbözőek az emberek. Azt gondolom, hogy egyedül is lehet fejlődni, de biztos, hogy könnyebb, ha van egy közeg, és hogyha a módszertani kínálat elég jó, elég nagy, akkor mindenki megtalálja azt, amiben optimálisan előbbre tud haladni, ki tud bontakozni, ami a személyiségének megfelel.

- Mi a jó kínálat?

- Én jónak gondolom ezeket a tréningeket, csoportokat. Van, akinek az a jó, ha egy tréningen kipróbálhat dolgokat, hogy hogyan hatnak rá, aki szereti intenzíven beleengedni magát. Van, akinek az a jó, ha szép lassan puhatolózik, tapogatózik, és inkább valami szemináriumba kapcsolódik be, ahol érdekes dolgokat lehet olvasni, lehet elemezni, véleményt mondani, neki ez az útja. Van, akinek az az útja, hogy beszéljünk arról, milyen problémák vannak, mert van, aki úgy fogja föl, hogy ő segítő típus, és nem saját magával akar foglalkozni, hanem azzal, miképpen lehet segíteni. Ez is kiindulás lehet: akkor beszéljünk a gyerekek problémáiról, és aztán a dolog úgyis visszacsatolódik. A nevelőmunkát csak úgy lehet jól csinálni, hogyha saját magunkat alkalmassá tesszük erre, és megéljük azt az élményt, hogyan lehet hatni egy gyerekre intő nélkül, büntetés nélkül, értékelés nélkül. Az is egy eszköz ugyan, hogy "hülye vagy", "fogd be a szád", csak akkor vége a kommunikációnak. Azt a kérdést, hogy a gyerek ilyenkor mit gondol magában, nem teszi föl senki. A pedagógus nem meri föltenni magának sem a kérdést, hogy mit élt át az a gyerek, akit ő ledorongolt, akinek beírt egy egyest, akit kiállított vagy kiküldött az osztályból. Csak arra gondol, hogy ővele mit tett az a gyerek.

A pedagógus-gyerek viszony fölé-alárendeltségi függő viszony. Ezért fontos, hogy tudjuk, kiderítsük magunkban, milyen a hatalomhoz való viszonyunk, mi az a megélt hatalom, amit magunkban érzünk, és hogy van ennek a dinamikája. Milyen nagy felismerések születnek, amikor a hatalomról szoktunk beszélni! Van, aki egyszerűen tagadja, hogy a pedagógusnak hatalma lenne, hiszen - úgymond - mindenki beletörölheti a lábát. Ilyen módon fojtják el, hárítják el maguktól ezt a problémát. Még verbális módon is rá lehet irányítani a figyelmet azokra a helyzetekre, amikor a gyerekek alárendeltek, alávetettek, kiszolgáltatottak. De vannak hatalommal kapcsolatos játékok is, és rá lehet arra döbbenni, hogy pedagógusnak lenni is egyfajta hatalom. Jó, ha tudom, hogy hatalmam van, és tudom, mit kezdek vele. Hol szól ez rólam, hol használom, mit elégít ki bennem, tudom, mire kell nekem, milyen szükségletem van a hatalommal kapcsolatban. Egyáltalán a szükségleteimben hol tartok, észre tudom-e venni, hogy a másiknak milyen szükségletei vannak velem vagy a szituációval szemben, egy csoport- vagy egy kétszemélyes helyzetben. Azt gondolom, itt kezdődik minden. Ezeket meg kellene érteni, és akkor nem is lenne kérdés, hogyan tanítsunk önismeretet.

Most, hogy kötelező a továbbképzés, azt javasolom, ne csak tantárgyra vonatkozó szakmai továbbképzések legyenek, hanem a saját személyiségük fejlesztésére is adódjon lehetőségük a pedagógusoknak.

A közoktatási törvény sok mindenre alkalmat ad, de nem tud addig igazán hatni, amíg a pedagógusok nincsenek erre ráhangolva. Nem tudom, mi lesz azokkal a tanárokkal, akik annyira teljesítménycentrikusak, hogy nem tudják elképzelni, mi más funkciója lehet az iskolának, mint a tantárgyak oktatása.

Nevelési tanácsadók

- Mit gondolsz, tudják-e a pedagógusok, hogy ők is fordulhatnak a nevelési tanácsadóhoz, vagy változatlanul azt gondolják, hogy ha már nem bírnak egy gyerekkel, akkor el kell küldeni őt a nevelési tanácsadóba.

- Igazán mélyen sosem gondoltam bele, hogy vajon tudják-e. Lehet, hogy nem igazán. De azért azt gondolom, mégis tudhatják, mert jönnek. Ha már van kapcsolat, akkor rengetegen jönnek.

- Arra gondolsz, amikor egy előadás vagy valamilyen továbbképzés kapcsán megismerik a nevelési tanácsadóban dolgozó szakembert, akkor később is megkeresik személyesen őt, de nem az intézményt.

- Lehet, hogy nem tett meg mindent a nevelési tanácsadó azért, hogy ez a lehetőség is köztudott legyen, de talán azért nem, mert rengeteg gyerekkel van dolga. Mindig több gyereket kellene ellátni, mint amennyi kapacitás van, és akkor eljutunk oda, hogy már nem tudunk időpontot adni, és azt kell mondani, hogy jöjjenek majd két hét múlva. Ez borzasztó rossz érzés, mert ha valaki már rászánta magát, hogy elmenjen egy pszichológushoz, és azt mondják neki, hogy majd két hét múlva jöjjön, az egyrészt csalódás, másrészt nem biztos, hogy két hét múlva ugyanott tart, és újra eljön.

- Ez azt jelenti, hogy a nevelési tanácsadókban a terápiás munka mennyisége olyan nagy, hogy nincs már kapacitás a prevenciós munkákra?

- Ez így nem igaz, mert van olyan nevelési tanácsadó, ahol ez nem így van. A nevelési tanácsadóknak saját arcuk van, mindegyik egy kicsit más, mindegyiknek más az erőssége, máshova teszi a feladatokon belül a súlypontot. Van olyan nevelési tanácsadó, ahol nagyon sokfelé nyitottak, és nagyon sokfajta tevékenységet ellátnak az alapfeladatuk mellett. És van olyan nevelési tanácsadó, ahol inkább terápiás szemléletű a munka, ahol ezen van a hangsúly, és ezek nyilván zártabbak a külső kapcsolataik felé.

- Azt mondtad, hogy nagyon sok munkájuk van a nevelési tanácsadókban dolgozóknak. Mi a tapasztalatod, hogy azoknak a gyerekeknek, akik hozzátok kerülnek, valóban az kell, hogy hozzátok kerüljenek, vagy egy felkészült, pedagógusdiplomával bíró tanár is el tudna boldogulni a problémáikkal, és akkor nektek, a speciális tudásotokkal, azokra a gyerekekre jutna több időtök, akiknek valóban terápiás segítségre van szükségük?

- Vannak ilyen esetek.

- Miként lehetne ezen változtatni? Hogyan lehetne elérni azt, hogy egy pedagógus jobban felismerje a kompetenciájának a határait, akár bátorítani, fölvértezni őt a szükséges tudással?

- Azt gondolom, hogy az esetmegbeszélő, személyiségfejlesztő csoportok mind erről szólnak. Sokszor csak egy kis segítségre van szükség. Például elég, ha az ember azt mondja: ez a gyerek azért csinálja ezt, mert arra van szüksége, hogy figyelj rá, hogy vedd észre, hogy szeresd egy kicsit jobban. Néha ennyi is elég. De van, amikor egyszerűen nem találunk olyan partnert a gyereket tanítók között, akivel ilyen módon lehetne együttműködni a gyerek érdekében. Akkor a nevelési tanácsadónak el kell vállalnia, mert nincs más vagy nincs jobb, és esetleg olyan gyerekkel is foglalkoznia kell, akinek igazából egy jó pedagógus még jobban is tudna segíteni, mert ott és akkor, az iskolában van szüksége arra a segítségre.

- Mi az, amiben a nevelési tanácsadók segíthetik a pedagógusok munkáját?

- Először is azt gondolom, hogy olyan szellemiséget képviselnek, ami kicsit más, pedig nem kellene, hogy más legyen, mert gyerekközpontúnak kellene az iskolának is lennie. A nevelési tanácsadóban könnyebb gyerekközpontúnak lenni. Olyan bánásmódra próbálják a gyerekkel való kapcsolatban felhívni a pedagógusok figyelmét, ami egy kicsit a terápiás, és a fejlesztő, az egyéni megoldások felé irányíthatja őket. A gyerekek többsége esetében, akiket az iskola beutal vagy a szülő azért viszi el, mert iskolai jellegűek a problémák, a nevelési tanácsadó pszichológusa, dolgozója felveszi a kapcsolatot a gyermeket tanító tanítónővel, tanárral. De sokféle együttműködési mód létezik. Vannak ún. esetmegbeszélő fórumok azokban az iskolákban, ahol sok a problémás gyerek, és úgy gondolják, hogy több tanárnak, az alsós tantestületnek vagy az osztályfőnököknek igényük van arra, hogy időről időre megbeszéljék a gyerekek problémáit. Aztán van, ahol az óvónőkkel van nagyon szoros együttműködés. Miután megtörtént az óvodás gyerekek vizsgálata és megállapították, kiknek van egyéni fejlesztésre szükségük, azoknak az óvónőknek a pszichológus vagy a nevelési tanácsadó munkatársa valamilyen felkészítést, instrukciót ad, és aztán ők vezetik ezeket az ún. mikrocsoportos fejlesztő foglalkozásokat. Ezek az óvónők esetmegbeszélési pszichológiai segítséget kapnak időről időre a nevelési tanácsadó munkatársától. Van olyan, hogy a gyermekvédelmi munkaközösség meg az osztályfőnöki munkaközösség és a nevelési tanácsadó munkatársai összejönnek négyszer egy évben. Ezek azért formálisabbak, de kölcsönösen meghívják egymást.

- A nevelési tanácsadónak feladata-e az, hogy munkatársai menjenek az iskolához, és ne várják meg, míg az iskolából jönnek, hanem ők kezdeményezzenek ebben a szemléletformáló munkában?

- Feltétlen. De ennek kölcsönös és egyenrangú kapcsolatnak kell lennie. A 25-30 év alatt a nevelési tanácsadók élete és munkája során rengeteg harc zajlott, rengeteg ellentét és ellenérdekeltség támadt. Különböző sérelmeket hordoznak mind az iskolák, mind a nevelési tanácsadók. Azt gondolom, hogy ezeken felül kell emelkedni.

- Ma is élnek még ezek az ellentétek? Mi az, amit jelenleg érzékelni lehet?

- Az iskolák ab ovo elégedetlenek. Ez annyiban jogos, hogy ha van egy kerületben húsz iskola és tizennyolc óvoda, meg öt középiskola és egy nevelési tanácsadó, akkor - attól függően, hogy milyen elvárásokat fogalmaznak meg a nevelési tanácsadóval szemben - szinte biztos, hogy több iskola elégedetlen lesz. Az elégedetlenség egyik oka, hogy a nevelési tanácsadók sokáig nem jól artikulálták, hogy mi az ő dolguk, mi a feladatuk. Most már majdnem mindegyik szórólapokat készített, amelyen megfogalmazta, hogy mi a nevelési tanácsadó, mit szolgáltat, mikor lehet igénybe venni, hogyan lehet igénybe venni, kinek nyújtja, amit nyújt. De ennek a múltja az, hogy tartozott a gyermekvédelemhez, tartozott a gyámügyhöz, szóval mindig volt valami elvárás, valami központi fölső elvárás a nevelési tanácsadókkal szemben. Voltak nyomások innen, onnan, próbálták formálni, irányítani, és mindig olyan nyomás, hogy ki kell szolgálni valamilyen igényt, vagy az iskolának, vagy a művelődési osztálynak, vagy a gyámhatóságnak az igényét. A nevelési tanácsadók próbáltak szakmai válaszokat adni a különböző kihívásokra, és próbáltak függetlenek maradni az intézményektől és a gyerekek érdekét szolgálni. Ezért talán a kelleténél nagyobb távolságot is tartottak. A mostani törvényi szabályozásban meghatározták, hogy a pedagógiai szakszolgálatnak, ezen belül a nevelési tanácsadónak mi a dolga, hogyan fordulhat hozzá a gyerek, a szülő, a pedagógus, hogy vannak bizonyos szakvéleményezési kötelezettségei, terápiás, pszichoterápiás munkát végez, hogy pedagógiai fejlesztő munkát is végez, hogy családgondozási feladatokat is ellát. Talán mostanra jobban kikristályosodott a feladatköre, ezért úgy érzem, hogy jobban tudja képviselni a nevelési tanácsadó magát, artikulálni, hogy mire képes. A pedagógus lelkével is foglalkoznia kell valamilyen szinten, mert a nevelési tanácsadó arra is van, hogy segítséget adjon a pedagógusnak, illetve, hogy a gyerek problémáját közösen közelítsék meg. De az iskola pszichés klímájának javítása, az intézményekben való jelenlét, az osztályokban történő vizsgálódás nem nevelési tanácsadói, hanem iskolapszichológusi feladat.

Lelki segélyvonal

- Hogy indult, hogyan született a pedagógusok lelkével foglalkozó segélyvonal ötlete, hogyan készültetek föl erre?

- Már nem tudom, hogy kinek volt az ötlete, de többünkben egyszerre érett meg a gondolat arra, hogy ez a munka elinduljon. Megalakult a pszichológiai központ az FPI-ben, hárman vagyunk: Horányi Annabella, aki a nevelési tanácsadók szellemi anyja, Gerő Zsuzsa és én. A pedagógus segélyvonalban külső munkatársak dolgoznak, akiket megkértünk erre. Azokból a pedagógusokból verbuválódtak az ún. ügyelők, akik valamilyen továbbképzésen - személyiségfejlesztő, önismereti, esetmegbeszélő - feltűntek az érzékenységükkel, az alkalmasságukkal. Az ő számukra felkészítő folyamatot próbáltunk biztosítani. Van olyan kolléganő, aki már sokféle önismereti kurzuson részt vett és sok saját élménye, tapasztalata van. Neki inkább csak szakirodalmi tájékozódásra van szüksége, de a többiek, akiknek nincs ilyen múltjuk, folyamatosan jártak felkészítő csoportba. Sokat beszélgettünk arról, hogy mi a lényege ennek a segélyvonalnak, ki mit gondol arról, hogy miben áll a segítés, hogy mit jelent meghallgatni, hogy mi a meghallgatáson keresztül adható segítség. Egy évnél is hosszabb időn keresztül szerveztük ezeket a beszélgetéseket. Az utolsó évben szakirodalom feldolgozása és tapasztalatcsere volt. Elmentünk hospitálni a már működő telefonszolgálatokhoz, és szerveztünk egy belső, intenzív továbbképzést is szituációs játékokkal, önismereti résszel. Igazi személyiségfejlesztésbe ágyazott módszertani felkészülés volt. Akkor mindenki várta, hogy kezdődjön már. November elsején a kezdés megtörtént, és nagyon izgalmas volt, lesz-e hívás. Az első telefonok között több információkérő volt, de mostanában már nagyon is érdemi hívások vannak. Most gyűjtjük azokat az ún. háttérintézményi információkat arról, hova küldhetjük a telefonálókat, vagy mit ajánlhatunk, milyen személyes beszélgetési lehetősége van annak, akinek a telefon kevés. Ugyanis kell, hogy legyen lehetőség arra, hogy a hívó adott esetben személyesen megkeressen valakit, de nem az ügyelő kolléganőt, mert neki nem az a dolga, hogy terápiát folytasson, ő másra van kiképezve. Meg kell találnunk azokat az intézményeket, ahová küldhetjük a telefonálót, ha erre igénye van. A nevelési tanácsadó, az ideggondozó vagy más mentálhigiénés intézmények lehetnek ilyenek. Ezeket fel kell kutatnunk. Most ilyen információgyűjtő fázisban vagyunk, és lehet, hogy jogi dolgokkal is kell majd valamennyire foglalkoznunk, mert kivédhetetlen, hogy ne forduljanak olyan problémával hozzánk, amelynek jogi vonatkozásai vannak. Minden olyan dologra föl kell készülnünk, ami foglalkoztathatja a pedagógusokat, ami problémát okozhat. Ez egyszeri alkalom, egyszeri beszélgetés, meg kell hogy kapja azt, amiért fölvette a telefont. Persze nagy kérdés, hogy ki miért veszi föl a telefont, és biztosan lesz benne krízishívás, lesz hamis hívás, meg sok minden, de erre föl vagyunk készülve. Lehetőleg senki ne azzal az érzéssel tegye le a kagylót, hogy ennek sem volt értelme.

- Gondom van egy gyerekkel az órán, aki nem hagy dolgozni, mert mindenféléket csinál, és én dühös vagyok rá. Mit tud nekem mondani az, aki a vonal másik végén ül, amikor ő nem ismeri sem azt a gyereket, sem engem? - kérdezi a pedagógus.

- Fontos elv a tanácsadásban, hogy nem konkrét javaslatot teszünk, nem konkrét tanácsot adunk, hanem a hívó saját problémájához való viszonyulásában kap valamit. Ha azt mondja, hogy gondja van egy gyerekkel, és ez zavarja, akkor nem azt mondják a telefonba, hogy "küldd ki az osztályból", hanem például arról beszélgetnek vele, hogy mi az pontosan, ami őt zavarja, és őbenne magában mit jelent ez a zavar.

- A beszélgetés őt abban segíti, hogy másként tudjon ebben a helyzetben lenni?

- Igen, hogy a saját problémájához másképp viszonyuljon és ettől képes legyen azt megoldani, mert csak ő tudja ezt megoldani. Az a művészet, hogy eddig a felismerésig eljuttassuk a pedagógusokat. Addig, hogy mindenki csak saját maga tudja a saját problémáját megoldani, és az jelent segítséget, hogy magát a problémát másképp tudja majd látni, kezelni, és ezért lesz képes megoldást találni. Tanácsot adni a szomszéd asszony, meg a kolléganő is tud. Arról is lehet beszélni, és szoktunk is, hogy mit érez az ember, mit jelent számára, ha kap egy tanácsot. Nagyon sokan elmondják, hogy egyáltalán nem gondolják azt, hogy ezt ők meg is fogadják. Akik pedig megteszik, azok a tanácsolt megoldás sikerének vagy kudarcának a felelősségét a másikra hárítják, arra, akitől a tanácsot kapták. A tanácsadóval való kapcsolatot pedig nagyon átszínezi, akár el is rontja, ha valami nem úgy sült el, ahogyan azt a másik javasolta. Aki rögtön konkrét tanácsot szeretne kapni, az általában függőségi helyzetre vágyik.

Úgy érzem, kell, hogy legyen ennek a munkának értelme, eredménye, mint ahogy a Kékvonalnak3 is van. Ott is kellett néhány év, mire igazán jól kezdett működni.

Ügyelőnek olyan emberek jelentkeztek, akikben hallatlan segítő szándék van. Előfordult, hogy valaki azt mondta, hogy nekem nincs problémám, én mind megoldom, de nagyon szeretnék segíteni. Ez tipikus dolog, és gyönyörű az út, amikor innen, ettől a mondattól valaki eljut annak a fölismeréséig, hogy addig nem tud segíteni másokon, amíg magában el nem vállalja, hogy vannak olyan pontok, ahol neki is segítséget kell kérnie. Nagy erő, ha az ember föl tudja ismerni, hogy neki is van baja, amiben a másikhoz tud fordulni. Nemcsak az az érték, ha egyedül meg tudom oldani a problémáimat, hanem az is, ha tudok máshoz fordulni, ha kapcsolatot tudok létesíteni. Nagyon szép, ha mindig csak adni akarok, nagyon felemel, de vajon miről szól a dolog igazán. Ezek a felismerések csodálatosak! Azért szeretem a csoportfoglalkozást, mert megtörténnek a csodák, persze kiben hamarabb, kiben később, meg az sem mindegy, hogy milyen szinten. De ha csak egy icipicit fellazulnak a megkövesedett struktúrák, akkor már megérte.

- Mik a féléves munka tapasztalatai?

- Kétszer egy héten van szolgálat, három órát van ügyeletben mindenki, és van egy ember mindig tartalékban is, de ő csak akkor jön, ha szükség van rá. Az elején még ketten voltak, mert az biztonságot jelentett, de ma már nem szükséges. Van szupervízió, aminek van egyéni része is, tehát aki azonnal vagy munkája közben szeretné, a választott szupervizorát fölkeresheti, és van egy rendszeres csoportos, kéthetenként tartott szupervízió.

Teljesen anonim a dolog, az is, aki hív, és az is, akit hívnak. Nincs saját neve, nem saját személyében van ott, de személyesen. Azt is tanulni kell, hogyan legyünk anonimak, de személyesek. Ez nagyon nehéz dolog. A másik érdekesség, hogy a pedagógusnak van egy teljesítménykényszere, olyan lélekkel ül ott, hogy jaj, csak tudjak segíteni, jaj, csak megfeleljek. Ha valamivel felhívnak, akkor én arra tudjak adekvát választ adni. Ez egy gyerekbetegség, ami rólunk szól, hogy mi nem vagyunk még eléggé biztonságban, ha az általunk elképzelt elvárásoknak a magunk módján nem tudunk megfelelni. Ezeket majd kinőjük, és aztán majd nem ezeknek akarunk megfelelni, hanem a hívó valódi szükségletének, ami valószínűleg nem is mindig tudatosul benne. Amikor valaki felveszi a telefont, és azt kérdezi: "Az igazgatómnak joga van-e azt mondani, hogy délután négyig maradjak az iskolában", akkor erre nem lehet az a válasz, hogy joga van, vagy nincs joga. Nem ez az igazi kérdés, hanem, hogy milyen konfliktus van e mögött a probléma mögött. Mi az, amiért az igazgató ezt mondta? Mi az, amiért ilyen helyzetbe került, hogy kvázi megfenyegették, vagy azt mondták, hogy ott kell maradnia négyig? A mögöttesről van igazán szó és nem arról, hogy föllapozzam a jogszabályt, és megnézzem, hogy az igazgatónak mihez van joga, vagy mennyi a pedagógus munkaideje.

- Vannak-e nagyon gyakran előforduló problémák?

- Általában olyan konfliktusokról esik szó, amelyek a munkahelyen teremtődnek, és többnyire az alá-fölérendeltségi viszonyból adódnak. Ezek a konfliktusok azok, amelyek nem oldódnak meg, vagy nem kerülhetnek igazán megbeszélésre. Aztán úgy formálódnak kérdéssé, hogy joga van-e erre vagy arra az igazgatónak. Sokszor hajlamosak az ügyelők így is felfogni.

- Könnyebb így megkérdezni, és könnyebb így válaszolni.

- Igaz. Ezt nagyon jól ismerjük minden helyzetből, hogy ha van valami bajunk, akkor megpróbáljuk úgy beállítani vagy megfogalmazni, hogy kicsit távolítjuk magunktól és valami kvázi objektív dologként kérdezzük meg, mint egy jogi kérdést. Ez nagyon érdekes.

Gyakran elő szokott fordulni még a nyugdíjazás és a vele kapcsolatos problémák. Ezeket is sokszor úgy kérdezik meg, hogy vajon mit mond a törvény, vagy mire van lehetőség, így vagy úgy jár-e jobban. Ezek mögött is valójában a nyugdíjba vonulás lelki tényezői állnak. Aztán vannak olyan problémák, hogy nincs lakás, rosszak a körülmények, hogy beteg a gyerek, rengeteg teher van, amivel küszködni kell, és ezt a munkáltató nem veszi figyelembe. Nem meri megmondani, hogy ilyen gondjai vannak, mert fél, hogy akkor utcára kerül. Vannak olyan problémák is, amelyek már nagyon magánéleti jellegűek, általában párkapcsolati problémák. Elhagyás, haláleset, családi gubancok, konfliktusok, ezek már nem az iskolával kapcsolatosak, de az iskolai dolgokat nyilván azért nehéz viselni, mert mindenféle otthoni nehézség is van.

- Milyen szabályok keretében végzitek ezt a munkát?

- A telefonszolgálat szakmai hátterét pszichológusokból álló szupervíziós team adja. Van etikai kódexünk, működési szabályzatunk, hiszen biztosítani kell a teljes anonimitást, a titoktartást. Ami a telefonban elhangzik, arról nekünk beszélnünk kell, mert abból tudunk mi is tanulni, de hogy azt ki telefonálta, és honnan, nem kérdezzük meg. Sőt, ha mondani akarja, akkor is azt mondjuk, hogy nem akarjuk tudni. Ennek a telefonszolgálatnak az a lényege, hogy anonim. És ha mégis fölismerünk valakit a hangjáról? Akkor sem kerülhet tovább. A bizalom alapvető követelmény. Aki telefonál, csak úgy veheti fel a telefont, csak akkor érdemes felvennie, ha bizalma van irántunk. Még nem vagyunk elég gyakorlottak, még nem vagyunk eléggé profik, ha az ember benne van egy helyzetben, nem olyan könnyű rálátni, mint ahogy később, a beszélgetés után igen. Később sokkal inkább meg lehet érteni a beszélgetés lényegét. Azért is nélkülözhetetlen, hogy fölvegyük magnóra a beszélgetéseket. Kipróbáltuk, hogy az ügyelő elmondta rögtön a telefon után, ahogy ő megélte. Majd lejátszottuk a kazettát, és ő maga élte át azt, hogy egészen más volt a beszélgetés, mint ahogy ő megélte és elmondta. Nem akarta torzítani, és semmi tudatos ferdítés nem volt benne, de tényleg más volt. Szakmailag nem lehet nélkülözni a magnófelvételt, eleinte biztosan nem.

A szupervízióban az fontos kérdés, mit éreztél, mit érzel, amikor letetted a telefont. Nagyon nehéz a válasz, mert olyanokat mondanak, hogy úgy érzem, hogy ő azt gondolja... stb. Borzasztó nehezen azonosítjuk a saját érzéseinket. Sajnálatot, együttérzést, szeretetet vagy utálatot, türelmetlenséget érzünk? Nehezen tudjuk azonosítani, amit érzünk, és amíg mi magunk nem tudjuk, addig nem tudunk ráhangolódni a másikra. Ez nagyon nagy munka. Nem engedjük meg magunknak, hogy igazán megéljük, amit érzünk. Van egy tükör, és úgy kell ülnie az ügyelőnek, hogy lássa magát a tükörben. Ez segít felismerni azt az érzést, amit a beszélgetés kivált. Sokat foglalkoztat bennünket az, hogy jól segítünk-e, hogy tudunk-e eleget, adunk-e eleget. Ezzel kapcsolatban az a gondolat vígasztal, hogy minden segítséget kérő valószínűleg olyan segítséget kap, amilyenre ott és akkor neki szüksége van. Lehet, hogy én úgy érzem, nem tudtam eléggé segíteni, és lehet, hogy ez objektíve így van, de azért engem talált meg a másik, mert neki pont arra a szintre volt szüksége.

- Ez azt jelenti, hogy ahogyan a segítséget kérem, az meghatározza azt, hogy milyet kapok?

- Igen, meg amit, meg akitől. Úgy gondolom, ezek találkozások, és minden találkozásban mind a két ember benne van. Még akkor is, ha az egyik a segítséget kérő, a másik a segítséget adó. Mind a kettő kap belőle, vagy mind a kettő gazdagodik tőle, és valószínű, hogy ez így működik, valami rejtett dinamikával, hogy akkor és ott csak annyit és éppen annyit kap, amennyire ahhoz szüksége van, hogy kilendüljön. Mert lehet, hogy holnapután másra van szüksége, s ha újra hív, akkor másvalakit kap, akkor az a más más módon tud hozzá viszonyulni. Azért vigasztal ez a gondolat, mert sosem érezhetjük azt, hogy most már mindenre fel vagyunk készülve.

- Milyen feladatok állnak most előttetek?

- Ez egy folyamat. Megfogalmazódott az igény, hogy foglalkozzunk újra magunkkal, a lelkünkkel, a módszereinkkel. Megérintődött mindenki valamilyen hívás által, és kezdte úgy érezni, hogy lépjünk tovább. Mégsem elég, mégsem tudok mindent. Amíg valaki tudja azt érezni, hogy szüksége van továbbfejlődésre, addig biztos hogy tud fejlődni.

Tags: 
Prefix: 

A honlapon található adatbázisban lévő tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művek elektronikus továbbhasznosítását előzetes írásbeli engedélyéhez köti. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést kifejezetten megtiltja.