Állami művelődéspolitika az 1920-as években
A magyar művelődéspolitika történetének államfői kvalitásokkal megáldott vezetői között az egyik nagy formátumú politikus Klebelsberg Kunó volt. Kiváló képességei mellett naggyá a korszak is tette őt, az a Trianon utáni időszak, amelyben a kultúra, a kultúrpolitika meghatározó szerepet játszott az ország politikai életében. 1920 után a magyarság a szellem fegyverével, a kultúrán keresztül látott esélyt a nemzet addigi történelmének egyik legválságosabb problémája kezelésére.
A kilátástalannak tűnő helyzetben a magyar politikai és kulturális elit felismerte, hogy Magyarországnak csak a kultúra segítségével vannak kitörési esélyei súlyos válságából. Klebelsberg alatt a kultuszminisztérium nemzetvédelmi tárcává vált. Az ország a szellem fegyverével próbálta a világ magyarságképét pozitívan befolyásolni. A politikai, a kulturális és a tudományos elit reprezentánsai közül sokan abban bíztak, hogy a magyar kultúra nemzetközi megismertetése révén sikerül kitörni a trianoni traumából, lehetőség nyílik az elszigeteltség felszámolására és megteremtődnek a revízió feltételei.
A Klebelsberg irányította kultúrpolitika fontos szerepet szánt az értelmiségnek. A magyar történelem különböző korszakainak értelmiségpolitikájával összehasonlítva megállapíthatjuk, hogy Klebelsberg minisztersége alatt az értelmiség erkölcsi és anyagi megbecsülése kimagasló volt. Klebelsberg az oktatás különböző szintjeinek, a művészeteknek és a népművelésnek támogatását is feladatának tartotta.
T. Kiss Tamás Állami művelődéspolitika az 1920-as években című könyvének nagy érdeme, hogy feltárta az egyik legfontosabb magyar kultúrpolitikus tevékenységét. Tette ezt anélkül, hogy a Klebelsberg személye körüli pozitív vagy negatív túlzások hatalmukba kerítették volna. A tények alapján elemzett, feltárásra és nem címkézésre törekedett, monografikus mélységig sikerült feltárnia az 1920-as évek kultúrpolitikáját. Ugyanakkor ez a munka nemcsak tudományos értekezés, hanem portré is, Klebelsberget, az embert is megismerjük belőle.
A monográfia hat fejezetből épül fel. A korszak megértését segítő bevezető rész után a szerző a magyar társadalom és a kultúrpolitika viszonyát írja le. Bemutatja a kultúrpolitikát befolyásoló gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális tényezőket, azoknak egymásra és a kultúrpolitikára gyakorolt hatását. Az elemzésből megtudjuk, hogy a művelődéspolitika a nemzeti érdekek kifejezője lett, centrumában az államilag támogatott keresztény-nemzeti értékek álltak, ezt a középosztályon kívül más társadalmi rétegek részben vagy egészben elfogadták. A kultúrpolitika az adott korszakban a gazdasági fejlődést elősegítő ágazat lett, nemcsak a társadalmi élet különböző szféráiban volt szerepe, hanem jelentőssé nőtt a teljes kormányzati politikában, majdhogy nem csúcsminisztérium lett. Klebelsberg vallás- és közoktatásügyi miniszterként a kormány második embere volt.
T. Kiss Tamás elemzéséből az derül ki, hogy a Klebelsberg által kialakított művelődéspolitikában meghatározó szerepet játszott a középosztály. A szerző szerint a középosztály létrejötte Magyarországon nem elsősorban a gazdasági-társadalmi átalakulás következménye, hanem az államigazgatás és a művelődés eredménye. A szerző feltárja a művelődéspolitika pénzügyi feltételeit is, így kiderül, hogy a Bethlen-kabinet igen jelentős összegeket biztosított ennek a tárcának. Azonban az is ismertté válik, hogy ezt a pénzt nem csupán a kultúrára fordították, igen jelentős része a titkos hadsereg-fejlesztési alapot szolgálta. Egészében azonban a tárca költségvetése a valódi kulturális és tudományos célkitűzéseket segítette.
A könyv harmadik fejezete Klebelsberg tudománypolitikai szerepét elemzi úgy, hogy bemutatja a tudományos intézményrendszer kiépülését. A szerző Klebelsberget idézi, aki azt vallotta, hogy az intézmények fejletlensége mellett létezhetnek tudósok, de nem lehet tudományosság. A tudománypolitika nem véletlenül szorgalmazta a tudományos intézményrendszer fejlesztését. Ennek a politikának első állomása az Országos Magyar Gyűjteményegyetem lett. Az önkormányzattal rendelkező Gyűjteményegyetem létrehozásával Klebelsberg merész kísérletet tett arra, hogy oldja az állam merev, bürokratikus, centrális irányítási rendszerét.
A kultúrpolitika fontos feladatának tartotta a Magyar Tudományos Akadémia helyzetének a rendezését, a megváltozott gazdasági és társadalmi viszonyok közötti szerepének az újragondolását. T. Kiss Klebelsbergnek az MTA-val kapcsolatos felfogását az Akadémián belüli vitákkal és a tudománypolitikai koncepciókkal összefüggésben tárja fel. A polémiákból világossá válik, hogy az 1920-as évek tudománypolitikájában kitüntetett helyet kapott a társadalomtudomány, ezen belül is a történettudományi kutatások. Ez összefüggött azzal is, hogy Klebelsberget a Magyar Történelmi Társulat elnökévé választotta. A szerző azt is bebizonyította, hogy Klebelsberg a történettudományi kutatások szorgalmazásával kísérletet tett arra is, hogy kimutassa azokat a pontokat, amelyeknél jól érzékelhetők a történeti kutatás mint szaktudomány és a politika érintkezései.
A tudománypolitika fontos részét képezte az 1926 januárjában megrendezett természet-, orvos-, műszaki és agrártudományi országos kongresszus. 1927-ben Klebelsberg javaslatára jön létre a Széchenyi Tudományos Társaság, majd 1930-ban megalakul az Országos Természettudományi Tanács, amely 1944-ig létezett. Klebelsberg megpróbálta egyesíteni a budapesti főiskolák és a különféle tudományos szervezetek természettudományos intézeteit, laboratóriumait, és csökkenteni kívánta a fakultáspartikularizmust. A terv az egyetemek ellenállása miatt azonban megbukott. Néhány kutatóintézet így is létrejött az országban, így a Tihanyi Biológiai Intézet és a Svábhegyi Csillagvizsgáló. A Bethlen-kormány Alföld-programjából is úttörő feladatot vállalt magára a kultuszkormányzat. Klebelsberg több tudománypolitikai kezdeményezése nem valósult meg, ennek az a magyarázata, hogy elképzeléseiben a professzionalizmus mellett teret kapott a középszerűség is.
A könyv fontos szerepet szán a Collégium Hungaricumok és a magyar intézetek létrehozásának. A külföldi magyar intézetek részletes bemutatása mellett megismertet a korszak kultúrdiplomáciai orientációjával. Azt is megtudjuk, hogy Klebelsberg tisztában volt az intézeteknek Magyarország felzárkóztatásában betöltött szerepével.
A dolgozat negyedik fejezete a korszak oktatáspolitikáját dolgozza fel. Ebből ismertté válik, hogy a vesztett háború, a forradalmak és Trianon sokkja, valamint a tudományos fejlődés kihívása miatt a politika fontosnak tartotta az oktatáspolitika újragondolását. A középosztályra irányuló kultúrpolitika ellenére Klebelsberg azt vallotta mindenekelőtt, hogy színvonalas népoktatásra van szükség. Mivel az analfabetizmus miatt a népoktatás súlyos problémákkal küszködött, ezt enyhítendő a népiskolák tömeges építését kellett megvalósítani. A program öt év alatt 5000 tanyai iskola felépítését tűzte ki célul. Klebelsberg arra törekedett, hogy a népiskolai program végrehajtásában a vagyonos rétegeket is bevonja. Szándékában állt a népoktatás továbbfejlesztése, a hatosztályos elemi iskolát fokozatosan nyolcosztályúvá kívánta átalakítani.
T. Kiss értekezése feldolgozza Klebelsbergnek a polgári iskolákkal kapcsolatos oktatáspolitikai lépéseit is. Ezt a képzési formát igen fontos intézménynek tartotta. A klebelsbergi kultúrpolitika egyik legeredményesebb területe a középiskolákkal kapcsolatos reform volt. Az 1924. évi XI. tc. szerint három intézménytípus jött létre: a gimnázium, a reálgimnázium és a reáliskola. A szerző megismertet a leányközépiskola 1926. évi reformjával is, amelynek eredményeként két leányiskola-típust hozott létre: a leánygimnáziumot és a leánylíceumot. Nem bizonyult hosszú életűnek sem a fiú- sem a leány-középiskola. Hóman Bálint 1934-ben megszüntette a háromféle leány-középiskolát. Egyetlen középiskola a gimnázium lett, külön a lányoknak.
T. Kiss bemutatja a kultúrpolitikát segítő ösztöndíjrendszert és a tanítóképzés területén kifejtett miniszteri tevékenységet, továbbá azokat az új kezdeményezéseket, amelyeket a Trianon utáni helyzet megkívánt. A klebelsbergi kultúrpolitika a polgári iskolai tanárképzést sem hagyta érintetlenül, de változtatást kezdeményezett a középiskolai tanárképzésben is. Az 1924. évi XXVII. tc. a középiskolai tanárok képzésének új rendszerét teremtette meg. A törvény az addigi gyakorlattól eltérően a hallgatók számára kötelezővé tette az egyetemek mellett létesített tanárképző intézetek látogatását, a középiskolákban töltendő gyakorlati évet. A középiskolai tanárok képzéséről és képesítéséről rendelkező törvény az ugyanabban az időben elfogadott középiskolai törvény szellemét tükrözi.
Trianon után súlyos helyzetbe került a magyar felsőoktatás. A könyv negyedik fejezete az egyetemi intézményrendszer újbóli kiépítésével foglalkozik. Klebelsberg az egyetemellenes hangulat közepette annak a nehéz feladatnak megoldására vállalkozott, hogy megoldja a Magyarországra áttelepített tudományegyetemek helyzetét. Az volt a célja, hogy a Mecsek alján létrehozzák a magyar "Heidelberget", Szegeden pedig a magyar "Göttingát". Az egyetemi képzés és az oktatás megreformálása vezette Klebelsberget, amikor arra törekedett, hogy megreformálja a közgazdasági képzést. Terve azonban nem valósult meg. Reformot kezdeményezett a történelmi felekezetek irányítása alatt álló jogakadémiák reformjával kapcsolatosan is. A miniszter hivatalba lépésétől kezdve a jogakadémiák megszüntetésére törekedett. Az egyházak azonban féltékenyen őrizték megszerzett jogaikat.
A könyv ötödik fejezete foglalkozik az iskolán kívüli népműveléssel és a felnőttoktatással. A korszakban az iskolán kívüli népművelés fő célja az volt, hogy a tanköteles koron túl is segítse pótolni az elemi iskola hiányát, egészítse ki az iskolák által nyújtott műveltséget, tegye lehetővé, hogy az állampolgárok a nemzeti közösség és saját maguk erkölcsi és anyagi érdekeit öntudatosan tudják szolgálni. Az iskolán kívüli népművelés-politika egyik legfontosabb tartalmi célkitűzését Klebelsberg a megreformált állampolgári nevelésben jelölte meg. A korszakban kezd meghatározóvá válni a rádió, ezért Klebelsberg megpróbálta a kulturális reform szolgálatába állítani a közvélemény-formálásnak ezt az egyik leghatékonyabb eszközét. A népművelés-politika részeként, az alsóbb néposztályok műveltségének emelésében nagy szerepet kapott a népkönyvtár.
Az iskolán kívüli népművelési program két nagyobb területen éreztette hatását: az analfabetizmus elleni küzdelemben és a gazdasági szakoktatás területén. A kultuszkormányzat az analfabetizmus felszámolására országos méretű mozgalmat kezdeményezett. A korabeli kultúrpolitika, személy szerint Klebelsberg is kezdetben "idegen eredetűnek" tartotta a népfőiskolát, de végül magáévá tette a népfőiskolai gondolatot, amelynek megerősödésére és intézményi fejlődésére Magyarországon az 1930-as években került sor.
Kulturális reformprogramjában a testnevelés és a sport is fontos szerepet kapott. Támogatta az elitképzést, vagyis a nemzetközi sportversenyekre való felkészítést, de szorgalmazta a sport minél szélesebb körű társadalmi elterjesztését is.
A kötet hatodik fejezete a művészet kérdéseivel foglalkozik. Klebelsberg művészetpolitikája illeszkedett a Trianon utáni állapotokhoz, a korszak hivatalos értékrendjéhez, nem véletlenül részesítette előnyben az elitkultúra két fontos intézményét, a Nemzeti Színházat és az Operát. Azt is megfogalmazta, hogy a művészetnek nemcsak a megváltozott körülményekhez, hanem a nemzetközi fejlődéséhez is alkalmazkodnia kell. Klebelsberg számára fontos volt, hogy a külföld elismerően nyilatkozzon a magyar művészetről. Művészetpolitikájában nagy szerep jutott az ösztöndíjaknak. Sok tehetséges fiatal részesült ösztöndíjban és utazhatott külföldre. Ő maga a művészeti ágak közül elsősorban az építészethez vonzódott. Érdeklődése részint a városrendezésre, részint a középületek emelésére irányult. Művészetpolitikája az irodalom, a zene és a színház területén inkább csak véleménynyilvánításban öltött testet. Példa erre Bartók és Kodály esete. Miután nemzetközileg elismerték a két zenei óriást, Klebelsberg is elismerően nyilatkozott róluk. A kultuszminiszter művészetpolitikájában a zenét az egyházi zene jelentette. Értékrendjében a színház fontosabb volt, mint a film.
Összegzésként megállapíthatjuk, hogy T. Kiss Tamás könyvében igen színvonalasan dolgozta fel Klebelsberg Kunó kultúrpolitikai tevékenységét. Kutatási módszerében arra törekedett, hogy az egyes ágazatokat úgy elemezze, hogy azok végül is egésszé álltak össze. Az Állami művelődéspolitika az 1920-as években című könyv koherens művelődéspolitika-történeti kötet lett. A szintézis azért is sikeres, mert a szerző jól hasznosította a korszakról szóló kultúrpolitikai írásokat, a művelődéstörténet, az irodalom- és zenetudomány, a pedagógia, a szociológia és a politológia területén megjelent tanulmányokat.
A könyv nemcsak tudományos szakszerűsége miatt érdemli meg az elismerést, hanem a stiláris szempontok miatt is. A szakembereken kívül ezért minden érdeklődőnek ajánlani tudom a monográfiát, akit egy sikeres kultúrpolitika feltárása a maga komplexitásában érdekel.
T. Kiss Tamás: Állami művelődéspolitika az 1920-as években. Magyar Művelődési Intézet-Mikszáth Kiadó. 1998. 224 p.
N. Szabó József
