wadmin | 2009. jún. 17.

Az alfabetikus téboly

Ebben a bájos szakmában pedagógiai lexikont szerkeszteni annyi, mint saját kivégeztetésünket begyakorlandó, harmatos reggeleken lőgyakorlatokat látogatni.

Mondhatnám persze úgy is, hogy egy átszociologizált, kognitív kultúrában fogalmazni már csak a tudás és a társadalom értelemalakzatainak relációiban ígéretes. Ez esetben alig is történik más, minthogy egy (szabadon választott) "Nagy könyvben" jelentéseket adunk magunknak és (szakmai) környezetünknek. Pierre Bordieau például (akiről egyébiránt ugyan sok mindent lehet állítani, de azt az egyet talán mégsem, hogy túl sokat kertelne) a tudást nemes egyszerűséggel a minél nagyobb nyereség megszerzésének eszközévé avatva, a megismerést a legitim megnevezésért folytatott harcként aposztrofálja. Azt a további néhány tudásszociológiai leckét, hogy a tudásszerzés csoportfüggő, társadalmilag és biológiailag kölcsönösen meghatározott, intézményesíthető, valamint hogy a folyamat a belső habitus és a külső szimbolikus mező kölcsönhatásaként is értelmezhető, nos, ezeket már jobb, ha szóba se hozzuk akkor, amikor frissen nyomott Pedagógiai Lexikon akad a kezünkbe. A harcot a megnevezés jogáért majd emberöltővel ezelőtt még megnyerő elődje mára már nem vívhatta újra. S vajon e frissiben támadt utódja megteszi-e?

A három kötet főszerkesztői, Báthory Zoltán és Falus Iván úgy érezhették, hogy tartoznak nekünk egy vallomással: "Abban bízunk, hogy (...) egy új, korszerű, elméletileg megalapozott, a gyakorlatban jól használható pedagógiai ismeretrendszert tár az olvasó elé." És mindjárt utána így: "Az új ismeretek gyors megjelenése, a jelen munka óhatatlan fogyatékosságai egyaránt indokolják a lexikon tartalmának folyamatos ťkarbantartásátŤ." Több mint húsz évvel ezelőtt, 1976-ban a Nagy Sándor és Kiss Árpád (fő)szerkesztette négykötetes előszava sem ígért zsákbamacskát: "A rendkívül gyors ütemű fejlődés napról napra hoz újabb eredményeket; ezeket feldolgozottan és alkalmazhatóan kell a cikkeknek tartalmazniuk. Egy meghatározott időpontban azonban a szerkesztést be kell fejezni: a törekvés a mind újabb eredmények felvételére kikerülhetetlenül együtt jár a tárgyalt anyag egy hányadának elévülésével." 1934-ben, a Kemény Ferenc, Prohászka Lajos, Fináczy Ernő, Kornis Gyula és még sok ismerős név fémjelezte kétkötetes Magyar Pedagógiai Lexikon is szabadkozva bocsátotta előre, hogy "e munka messze elmarad azon eszmény mögött, amelyet eleve magunk elé tűztünk, ámde külföldi példák is kézzelfoghatóan igazolták, hogy gyűjteményes munkák: lexikonok, szótárak stb. a dolog természeténél fogva nem lehetnek sem teljesek, sem tökéletesek". S folytathatnánk az időutazást tovább, az 1911-15-ös Az elemi népoktatás enciklopédiája vagy az 1883-as Verédy Károly-féle Paedagogiai encyclopaedia felemlegetésével, a tanulság ugyanaz: mindegyikben ott bújkál az elavulás aggodalma.

Mégis, újra és újra feltámad egy illúzió és gerincbe, bőrbe kötve izgatott szemantikai kalandra indul. Bárhogy is kezdje, útját végül mindig az elavulás árnyékolja be. De mikortól is számíthatjuk e végzetét, avagy mikor avul el egy lexikon? Természetesen abban a minutumban, ahogy megírásának szándéka gondolati formát öltött. Az az emberi, csoportos, szakmai stb. szándék, amely világra segít egy ilyesfajta kánont, menthetetlenül konzervál egy-egy emberi, csoportos, szakmai stb. létállapotot is, amit a lexikongyártás mechanizmusai megőriznek ugyan, ám a végtermék rendszerint már nem abban a korszellemben lát napvilágot, amelyből vétetett.

Végső soron minden lexikon a múltra mutogat. Egy már visszahozhatatlan - tehát megváltoztathatatlan - "történetet" szentesít. A lexikonban foglalt szakmai kanonizáció záloga ilyenformán az a tekintélyelv, amely viszont csak egy emberöltő örökkévalóságáig tarthat ki. Egyfelől itt vannak tehát a hiányt érző és azt betölteni igyekvő létállapotok (mostanában a szakmai mihez képest paradigmatikus életérzései), másrészt ott készülődnek a majd definiálható korszellembe zárt és egymással versenyre kelő jelentésadási kényszerek. Talán innen is ered hát a lexikonkészítők örök felismerése: ebben a műfajban nincsenek szakmai telitalálatok és sajnos, soha nem is lehetnek. Amik vannak, azok csak tegnapról itt maradt, szétdobált megoldások ráncba szedett gyűjteményei.

A lexikon: jövőbe veszett emberi létezésünk pedagógiai szimbolikája, s mint ilyen, egyféle múltidéző alfabetikus téboly.

Az 1997-es darab kiállni látszik ezt az idő kínálta tébolyító próbát, hiszen rövid szerkesztési idejében még nem válik el létállapot és korszellem. Ez a lexikon a négyszázak lexikona. Még nem "ők" és "ti" írták, írtátok. Ez még a mi lexikonunk. Azt írtuk bele, hogy már mást jelent a világ, ha még nem is mindig értjük pontosan az üzenetét. Egyik címszavában is ezt a tapogatózást, kitekintést, tájékozódást várja el a műfajtól, mikor a pedagógiai lexikonokat és enciklopédiákat a "pedagógia ismeretanyagát és tényanyagát feldolgozó tájékoztató művek"-ként nevezi meg. És valóban: a szócikkek némelyike a tények változásáról a jelentésadás bizonytalanságával felel. S ez így is van rendjén, hiszen nem való egy közös életérzés hamisan magabiztos látleletét adni olyan időkben, amikor még csak "példáink" vannak és emlékeink. Több pénzzel, több szócikkel, egy kicsit jobban hajszolt szerzőkkel még néhány keserves évig tovább készülődhetett volna ez a munka is. Szerencsére nem így történt, s egy időre még megmenekülhetünk az új pedagógia megnevezőinek győztes (él)csapatától.

Minden jó lexikonon beteljesül az ellegendáriumosodás sorsa. Bizony időbe telik, míg beépül a szakmai közgondolkodásba, időbe, míg kinyitogatják, idézni kezdik, hivatkozgatnak reá, időbe, míg bevonul a szakdolgozatokba, a tanulmányokba, a főiskolai, egyetemi jegyzetekbe. A négyszáz szerzős "mi-világ" pedagógiai legendájának újjászületésével egy régi-régi adósságunkat törleszthetnénk. A mű előállt, üssük hát fel, s okuljunk, hogyan lép minduntalan elő az iskola három alakja a főszerep játékáért. Lapozgatva, összehasonlítgatva az utolsó hatvan év három lexikonát, hol a tanár, hol a gyerek, hol pedig az őket összekötő hivatalos viszony kerül a középpontba. Itt van példának okáért iskolai életünk valódi kronométere, az órarend. A harmincas években ez még tisztán "a tanár-tanító isk. munkájának beosztása", de a hetvenes években a tananyag diktálta tanrendről már azt tudjuk meg, hogy az "a tantervileg kötelező órák állandó beosztása az isk.-ban", most pedig "az isk.-ban a tanulók munkarendjét meghatározó időbeosztás"-ról olvashatunk.

A piacosodó iskolákat látva hasonlóképp tanulságos a jutalmazás szócikke. A harmincas évek katedraszagú meghatározása szerint a jutalmazás "a büntetéssel együtt az erkölcsi nevelés eszközei közé tartozik, a kettő közül azonban gyakoribb a büntetés". A hetvenes évek szinte kidekázva sorolja fel, hogy "jutalomban csak hosszabb ideig tanúsított jó magatartásért, szorgalmas, állandó, jó tanulásért, a közösségért végzett odaadó munkáért vagy valami rendkívüli teljesítményért szabad részesíteni a gyermeket". Ugyanerről a kilencvenes évek végén tranzakcionális hangütéssel azt lehet megállapítani, hogy a büntetéssel együtt "olyan nevelési módszerek, amelyek a növendékek valamely szükségletének érvényre juttatása vagy frusztrálása útján ösztönző, illetve magatartás- és tevékenységszabályozó funkciót töltenek be".

Leggyakrabban használt iskolai szerszámunkról, a tankönyvről egyszer így, másszor úgy gondolkodunk. 1934-ben még a tanárnál a labda: "A T. rendszerint tanítást tételez fel, de vannak magántanulásra szánt T.-ek is." A szocializmus iskolájában a tankönyv "a tantervben meghatározott oktatási és nevelési célok megvalósításának egyik eszköze". Mára eljutottunk vele a gyerekekhez is, amiképpen a tankönyv olyan taneszköz, "amely elsősorban a diákok tanulási tevékenységét hivatott segíteni, de fontos segédeszköz a pedagógusok számára is".

Vannak persze reménytelen kérdések. Hogy miért ilyen vagy olyan egy szócikk, miért nem szűkebb vagy bővebb egy-egy tárgykör. Kétségkívül könnyebb lett volna egy divatos külföldi munkát magyar kiegészítésekkel föltuningolva piacra dobni, akkor nincs vita, lévén: a messziről jött ember mindig igazat mond. Csakhogy, ami a szakmai ismeretterjesztésben, egy-egy speciális szakterületen jó megoldás, az korántsem az egy alapmű esetében. A szerzők itt jobbára önmaguk vállalkoztak s írtak legjobb tudásuk szerint. Legkevesebben tehát négyszázan tudják, hogy amihez érteni vélnek, ott mit is írnának meg jobban a következőkben. Óvatosabb időkben a szerkesztők dönthettek volna úgy is, hogy a szócikkek végéről leradírozzák elkövetőik nevét, s így nem teszik ki őket a személyes elfogultságok kereszttüzének. De ha a szakmának így is, úgy is van, hát miért is ne lehetne egy lexikonnak is arca? Egy ilyesféle vállalkozás végül is attól jó, hogy a témához értők legjobb tudásuk szerint írják tele a hasábokat.

Tudván tudva, hogy a gyenge részeket mindig mások írják, az egészről mégiscsak igaz: ha ez vagy az nem tetszik, miért nem írtunk jobbat?

Hogy ki és miért írt ide, azt a külön kötetbe szedett "Pedagógiai Ki Kicsoda" segít megítélni. A két előd még nem választotta el a szakma élő és már csak életművükkel jelen lévő alakjait. Ezt a lépést már nem lehet visszacsinálni: nevek, munkahelyek, címek és lakástelefonok örök körforgása készít helyet a majdani legfrissebben élő ki kicsodáknak. Már most is sokat árulkodik egy-egy életrajz, publikációs jegyzék a szerzőről és szócikkeiről. Ha másból nem, hát ezekből ki lehet okumulálni, mit és mennyire fogadjunk el mondataiból. Láthatjuk például, kiben hogyan keveredett a dolgozatírói szerep. Volt ugyanis, akinek talán ez volt az első "szintfelmérője", s volt, akinek talán az utolsó "témazárója". Többet tudtunk volna meg egymásról és lexikonunkból is, ha e negyedik kötet nevei alatt a név viselője által írt szócikkeket is feltüntették volna...

Noha az én köteteim egyes oldalaira a világon semmit sem sikerült rányomtatnia a nyomdagépnek, azért szép lexikonnal lepett meg bennünket a Keraban Könyvkiadó. Végre kézbe vehető méretek, elegáns és következetes tipográfia, kevés nyomdahiba. Az aranykeretes fekete alapon szintén arannyal szedett cím és kiadó egy különös mintázatú, kékesfekete borítón pihen. Mintha egy hajdanvolt erdő avartakarójának kövületét tapintanám. Az élet pillanatát lélegző levelek és az időtlenségbe dermedt kövek találkozása. Könyvek születnek belőle olykor.

Pedagógiai Lexikon I-III., Pedagógiai Ki Kicsoda. Főszerkesztők: Báthory Zoltán és Falus Iván. Budapest, 1997, Keraban Könyvkiadó.

Perjés István

Tags: 
Prefix: 

A honlapon található adatbázisban lévő tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művek elektronikus továbbhasznosítását előzetes írásbeli engedélyéhez köti. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést kifejezetten megtiltja.