A szülő bevonása gyermekének iskolai képzésébe nagymértékben befolyásolja a diák szociális, érzelmi fejlődését és tanulmányi eredményeit (Brody, Flor, & Gibson, 1999; Grolnick & Ryan, 1989; Jeynes, 2003, 2007), amelynek kialakításában központi szerepe van a tanárnak. Például, a tanár-szülő közötti kommunikáció gyakoriságát és minőségét az határozza meg, hogy mennyire képes a tanár hatékony és eredményes kommunikációs stratégiákat alkalmazni (K. J. Anderson & Minke, 2007; Deslandes & Bertrand, 2005; Green, Walker, Hoover-Dempsey, & Sandler, 2007; Walker, Ice, HooverDempsey, & Sandler, 2011). Sőt, mi több, a diák teljesítménye, motivációja, magatartása szoros összhangban van a tanár-szülő kapcsolat minőségével (Boethel, 2003; Fan & Chen, 2001; Hughes & Kwok, 2007). Ezen bizonyított összefüggések ellenére a tanárképzésben mégsem fektetnek kellő hangsúlyt a hallgatók kommunikációs stratégiáinak, viselkedés-technikájának fejlesztésére. A legtöbb tanárjelölt még a tanítási gyakorlat letöltése után sem tudja, hogyan informálhatná a szülőt arról, mi történik a gyerekkel a tanórán, hogyan beszéljen vele anélkül, hogy szakzsargonba bonyolódna, hogyan alakítson ki egy szülőbarát attitűdöt? Sőt, arról sincs kialakult képe, hogyan kellene tudatosítania a szülőben, hogy az ő szerepe ugyanolyan fontos gyermeke tanulmányi eredményeit illetően, mint a pedagógusé.