A közoktatás-irányítás és -finanszírozás 2010 utáni átalakítása a terület valós, sok esetben két évtizedes, illetve részben a korábbi, decentralizált irányítás diszfunkcióival összefüggésbe hozható problémákra kívánt választ adni. A kilencvenes évek elején kialakult mechanizmus helyi közszolgáltatásként értelmezte az oktatást, előtérbe helyezve a lokális igényeket, miközben hol finomabban, hol határozottabban terelte az iskolafenntartó önkormányzatokat a kormány vagy éppen az ágazati döntéshozók által kijelölt irányba. Ugyanakkor nem volt képes kezelni a fenntartók jelentősen eltérő teherbíró-képességéből fakadó, egyben az oktatás színvonalát erőteljesen befolyásoló különbségeket.
Ezzel összefüggésben a különböző társadalmi csoportok eltérő esélyekkel juthattak a képzési szolgáltatásokhoz, olyannyira, hogy ez már – egyéb tényezők mellett – a közoktatás eredményességét is akadályozta. A többféle válaszlépés közül a 2010-ben megalakított új kormány a közvetlen állami szerepvállalás elsődlegességét eredményező, centralizációs modellt választotta, ezzel szinte teljes mértékben háttérbe szorítva az önkormányzatokra épülő szerepvállalást, sőt – bár ez a 2011. évi köznevelési törvényből nem következik egyértelműen –, erősen korlátozva még az állami intézményfenntartás helyi szereplői érdekmegjelenítési lehetőségeit is.
A közoktatás államosítása értelemszerűen átalakította a finanszírozási rendszert is. Mindez a korábbi funkciók, hatáskörök teljes átrendeződéséhez vezetett, így a közoktatás régi és új szereplői ugyanúgy keresik helyüket, mozgásterüket, mint ahogy az országos oktatásirányítás a továbbmutató eredményes, hatékony megoldásokat.
