A felzárkóztatás régóta használt fogalom a hazai közoktatásban, a közoktatással-közneveléssel foglalkozó törvényekben is megjelenik, és a szakirodalomban is gyakran előfordul. A fogalom értelmezése nem egyértelműen definiált, jellemzően az átlagtól, a még elfogadottól, a tanulók (a társadalom) többségétől való lemaradás, elmaradás megszüntetését célzó tevékenységet értjük rajta. Célja – leginkább az iskola tudásátadó funkciójához kötötten, vagyis elsődlegesen a tudáshiányok pótlása révén – az adott társadalmi normáknak megfelelő iskolai végzettség elérése, másodlagosan – de nem mindig deklarálva – a munkaerőpiacról való tartós kiszorulásnak és a periferikus társadalmi helyzet kialakulásának megakadályozása.
Az utóbbi évtizedek Magyarországán nagyon sokféle, a felzárkóztatás fogalomkörébe tartozó tevékenység folyt, részben ide sorolva (pl. iskolai korrepetálás, egyéb tanulást segítő programok, mint például a tanodai tevékenység), részben nem ekként definiálva (mint az Arany János Programok közül a kollégiumi-szakiskolai és a szakiskolai); részben iskolán belül, részben civil szervezetekhez kötötten.
Az iskolán belüli, nem projektekhez kötődő programok szinte láthatatlanok: a korrepetálás feloldódik a mindennapokban, az egyéb – akár iskolai, akár azon kívüli tevékenységek viszont – projektszerűségük okán viszonylag könnyen megragadhatók. Kötetünkben ez utóbbiakat vesszük górcső alá: azt vizsgáljuk, miként válhatnak ezek a programok egy rendszer részeivé. Egy olyan rendszeréivé, amelynek különböző elemei jól körülhatárolható funkcióval rendelkeznek, egymást kiegészítik, stabilan, magas színvonalon és ellenőrzötten működnek, s egyben alkalmazkodnak az adott térben és adott időben felmerülő igényekre.
